mosolygo

Kevés olyan szó akad, amelynek zamata oly édes lenne az emberek számára, mint a szabadság.  A történelem során már rengeteg alkalommal vették szájukra ezt a szót vezetők, magukat önjelölt szabadságharcosnak kiadó politikai szerencsevadászok, valamint olyanok, akik a szóban rejlő varázslatot igyekeztek kihasználni és a maguk igényei szerint felhasználni. Minél több kötöttség vonja béklyóba az embert, annál jobban vágyik rá. Viszont a túlzott szabadság éppúgy komoly problémák forrása lehet, mint annak hiánya.

A történelem kezdeti szakaszában, amikor a társadalom még jóval több csoportra oszlott, mint manapság, akkor sokak számára még csupán álom lehetett ez a szó és ami mögötte rejlik. A rabszolgák számára magát a mámoros szabadság ígéretét rejtette a hagyományos értelemben vett szolgák élete is, számukra pedig uraik élete tűnt az elérhetetlen földi éden ígéretét hordozó varázslatnak. Ahogy haladtak az évszázadok, úgy sikerült egyre több csoportnak kivívnia a szabadságot.

Ma már elvben a fejlett világ lakói számára ez nem álom, hanem a mindennapok szerves része, bár sokan még midig csak vágyódhatnak rá. Azonban az élet nem áll meg, amint elérünk egy régen kitűzött célt, máris újabbakat keresünk magunknak.

Manapság a gyermekek nevelése kapcsán beszélhetünk arról, hogy egyesek hangjukat felemelve küzdenek a gyerekeket szerintük elnyomó oktatási és nevelési módszerek ellen. Kevés dolog van a földön, amely több nehézséget és kihívást jelentene, mint az ifjak nevelése, oktatása. Ők a jövő generációja szoktuk mondani és nem véletlenül. Amit és ahogy továbbadunk részükre, abból fognak tudni építkezni és ez döntő hatással lesz az eljövendő nemzedékek társadalmi életére is. Nagyon fontos tehát az oktatás és a nevelés, de az már közel sem mindegy, hogyan tesszük ezt. Ez az a kérdés, amiben az idők során igen jelentős szembenállások alakultak ki a különböző elvek és nevelési iskolák hívei között. Régen alapvető volt, hogy a gyerekeket az elvi tudás mellett tiszteletre és megfelelő viselkedésre is neveljék. Ennek persze voltak túlzó elemei is, mint például a testi ráhatás túlzó alkalmazása. Régebben úgy gondolták, hogy a gyerekeket kellően kemény kézzel kell fogni ahhoz, hogy a társadalom és családjuk számára is hasznos felnőtt váljék belőlük. Ehhez tartották magukat otthon és az iskolákban is.

Voltak ennek a hozzáállásnak áldozatai, mind testi, mint pedig lelki értelemben is, de a többség azért sikerrel felnőtt és nem váltak lelki nyomorékká. Azonban hamarosan új időknek új szelei kezdtek fújni, melyek nem csak ezeket a kifogásolható nevelési módszereket kérdőjelezték meg, hanem magát a szándékolt ráhatással együtt járó nevelés hatékonyságát és szükségszerűségét is. A 20. század során kezdtek szárnyra kapni és elterjedni azok a nevelési módszerek, melyek szerint a legfontosabb a szülők és az iskolák részéről az, hogy a gyerekek kellően szabad szellemiségben nevelkedhessenek. De mit is takar ez a mindennapokban?

Kerülni kell minden olyan dolgot, ami negatívan hathat a gyerek lelki fejlődésére. Szerintük ebbe a kategóriába sorolható a túlzott szigorúság mellett az is, ha feleslegen rászólunk gyermekünkre. Igen, az esetek többségében hagyni kell a gyereket, hagyni kell járni a maga útját, hiszen milyen gonosz dolog is, ha miután hibát követett el rászólnak szegényre, ezzel mély sebet okozva lelkében.

Amikor először szembesültem ezzel a fajta liberális nevelési módszerrel, akkor egy értelmiséginek mondható család gyerekén láthattam a módszer áldásos hatását. Röviden összefoglalva: a gyermek egészen egyszerűen kezelhetetlen, neveletlen és minden fajta gátlásoktól mentes volt.

Sokan komoly tévedésben élnek ezzel kapcsolatban. A szabadság soha nem egyenlő a felelőtlen szabadossággal. A kertünkben nevelt futó növények is csak akkor képesek megfelelően fejődni és növekedni, ha ehhez biztosítjuk számukra a megfelelő feltételeket, például hely kijelölésével ahová felfuthatnak. E nélkül csak szabadon tekergőznek a földön és képtelenek kibontakoztatni a bennük rejlő növekedési potenciált.  A gyerekekkel mi a helyzet?  Amikor nem neveljük őket, nem tudják, nem tanulják meg felismerni a jó és rossz magatartási formákat. Ennek hiányában pedig a való életben a saját negatív tapasztalataikból kell megtanulniuk azt, amit korábban szüleik révén sokkal fájdalom mentesebben és könnyebben is megtehettek volna. Így a szülők nem segítik őket, sokkal inkább ártanak nekik. Vannak dolgok, amiket meg kell tanítani és ez korántsem jelenti a szabadság sérülését, sőt, sokkal inkább annak valódi kiteljesedését. Manapság egy közlekedési eszközre felszállva már az számít furcsának, ha egy fiatal átadja a helyét a felszálló idősebbeknek. Azt viszont el kell ismerni, hogy legalább leszálláskor segítik a rászorulókat: sokszor egy méretes lökés révén adják meg nekik a kellő kezdősebességet… Arról az idejét múlt szokásról ne is beszéljünk, amit régebben köszönésnek hívtak… Bárki bármit mond, ez sajnos a nevelésből, illetve annak hiányából adódik. Amikor a túlzó szabadság felváltja a megfontolt és értékteremtő, alkotó szabadságot, akkor annak a következményei hosszabb távon beláthatatlanok. Rendkívül fontos ennek a nemes eszmének az elfogadása, de legalább ennyire fontos az is, hogy közben ne feledkezzünk meg a többi érték tiszteletben tartásáról sem. Gyermekeinken keresztül nem csupán saját családunk, hanem a teljes társadalom jövőjének sorsát tartjuk kezünkben. Vigyázzunk hát rájuk és próbáljuk megmutatni nekik azt, hogy a szabadság akkor igazán édes, ha közben annak határait is ismerik és tisztelik. Így érhetjük el, hogy egy olyan jövőt teremtsünk, ahol a szabadság túlzó hajhászása nem válik a szabadosság mérgező melegágyává.

Vannak olyan mondatok, amelyeket nem lehet elégszer kimondani. Ezek közé tartozik az is, hogy 44 év után először, ismét kijutott a Magyar labdarugó válogatott az Európa Bajnokságra. Korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy a futball milyen fontos hatással van ma milliók életére, és arról is, hogy csapatunk kijutása mit jelentett azok számára, akiknek életében még sohasem fordult elő hasonló. De mit is jelent ez számunkra valójában? Erről a témáról ugyan könyvnyi terjedelemben is lehetne akár írni, de most elégedjünk meg a blogbejegyzések adta lehetőségekkel és néha talán a tárgyilagosság hideg álcáját ledobva, érzelmeinket is szabadon engedve énekeljük meg ezt a páratlan sikert.

Sokan szerették volna, de szinte senki nem hitt benne igazán a selejtezősorozat kezdete előtt, hogy annyi hiábavaló próbálkozást és megannyi szégyenletes bukást követően ez alkalommal összejön ez az oly régóta várt siker. Évtizedek óta csak a búslakodás, az örök esélylatolgatás és a korábbi kudarcok okainak „szakértő” elemzése jelentette a magyar futball valódi lényegét. A játék maga már szinte másodlagossá lényegült, pedig – bár rengeteget veszített népszerűségéből – még mindig sokan szerették és hittek benne. Rengetegen akadtak viszont olyanok is, akik a fentiek ismeretében a kitartó ábrándozást egyfajta újkori bálványimádásnak, a ráköltött milliókat pedig ablakon kiszórt pénznek tekintették, és az sem segítette helyzetének jobbra fordulását, hogy a terület szakemberei közül sokan mereven elzárkóztak bármiféle mélyrehatóbb változtatásnak még a lehetőségétől is. A futballt körülvevő szakmai közeg és hátterének akár elvi, akár gyakorlati felülvizsgálata óhatatlanul kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel, ezek megválaszolása pedig megingathatta volna a korábban évtizedeken át zavartalanul fennálló status quót. Bármilyen gyenge is volt a hazai futball, ne gondoljuk azt, hogy ez mindenkit hátrányosan érintett. Akadtak szép számmal, akik a zavarosban halászva nagyon is fejedelmi körülményeket tudtak teremteni maguk számára és bár várukat ingatag alapokra építették, tudták jól; amíg nem kezdenek el új időknek, új szelei fújni, addig semmi nem fenyegeti helyzetüket. Pontosan ez volt az oka a kifelé egységesen összezáró, belül viszont hatalmi harcoktól, széthúzástól és kicsinyes érdeksérelmektől terhes szakmai közeg kialakulásának és bebetonozódásának, amely ősellenségként tekintett a szakmai változtatás szándékára és az ennek megtestesítőjének tartott külföldi szakemberekre. Nem kis bátorságra vallott ilyen ellenszél mellett megpróbálni változtatni és új emberekre alapozva lépésről lépésre ugyan, de ráterelni a hazai labdarúgást egy járhatóbb útra, a megújulás útjára. Szakértők biztosan hosszan fogják tudni elemezni ennek a folyamatnak a lépéseit, de én megelégszem a legfontosabb, általam sorsfordítónak tartott események kiemelésével. Dárdai Pál kinevezése volt az a pont, ahol már lehetett sejteni, hogy mélyrehatóbb változások fognak bekövetkezni. Személyében egy olyan fiatal magyar, de a futball egyik szakmai csúcsának tartott német bajnokságban nevelkedett szakember került a válogatott élére, aki jó értelemben vett kívülállóként elhívatottságával a hazai negatív berögződésektől mentesen láthatott neki feladatának.  Ez pedig nem pusztán az Európa Bajnokságra való kijutás esetleges kiharcolása volt, hanem egy ennél is sokkalta fontosabb cél: új alapokra helyezni a futball megítélését és visszaadni az emberek hitét. A feladatát tökéletesen teljesítette.  Megmutatta, hogy igenis lehetséges egy szerethető és korlátait nem feledve, de mégiscsak nyugodtan kijelenthető: eredményes csapatot összeállítani játékosainkból. Munkáját végül nem fejezhette be személyesen klubedzői kötelességei miatt, de utódja a hasonlóan kiváló Bernd Storck sem vallott szégyent szövetségi kapitányként. Szintén a precíz munkát és küzdeni tudást előnyben részesítő német iskolát követve befejezte az elődje által megkezdett munkát és vezérletével bejutott csapatunk az EB 24 fős mezőnyébe. Pont ez a két szakember mutatta meg eredményei révén, hogy bár a siker ebben az esetben is egy nagyon soktényezős egyenlet eredménye, a legfontosabb mégis az, higgyünk magunkban. Merjük elfogadni azt, hogy mi is képesek lehetünk elérni céljainkat, ha igazán hiszünk benne.

Az ellentábor tagjai persze még a kijutás hallatán sem csendesedtek el teljesen. A sikert a körülmények kedvező összjátéka folytán bekövetkezett egyszeri csodának aposztrofálták, csoportbeli reményeinket pedig említésre sem méltónak bélyegezték. Azt hiszem joggal mondhatjuk, hogy a magyar csapat játéka és eredményei igazán csattanós választ adtak ezeknek a kétkedőknek. Nem csupán alárendelt szerepet nem játszottunk eddigi mérkőzéseinken, de az eredményesség mellett sokszor kifejezetten tetszetős játékkal gyűjtögettük pontjainkat. Az ellenfeleink ismeretében sokan a tisztességes helytállással is kiegyeztek volna korábban, szerencsére a Fiúk nem így tettek. Hatalmas küzdeni tudásról tanúbizonyságot téve, szívvel és alázattal kivívták a csodát, elérték a csoportelsőséget. Mindezt egy olyan kvartettben, ahol a selejtező egyik meglepetés csapata Izland, a jó erőkből álló, sokak szerint akár titkos esélyesnek is tekinthető Ausztria, valamint a sztárjátékosokkal teletűzdelt, nem is annyira titkos esélyes Portugália szerepelt.  A csapat azonban nem foglalkozott ezzel. Az örök vesztesek korábban oly sokáig viselt szégyenbélyegét levetve, büszkén felemelt fejjel léptek pályára valamennyi meccsükön és a szív diadalát aratva megmutatták, igenis van helyünk a legjobbak között. A nyolcaddöntőben ellenfelünk Belgium lesz. Az esélyesség terhe az ő vállukat fogja nyomni, mi pedig bizakodjunk abban, hogy a hosszú útra indult legkisebb királyfi(k) lélekmelengető meséje folytatódhat, újabb fejezettel bővítve az eddigi csodát.

Zárszóként mit lehetne még írni ezek után? Talán azt, hogy ez a siker rég nem csupán a futballról szól, hanem megmutatta azt, hogy hittel és kellő elszántsággal szinte bármi elérhető az életben. Ebből azt hiszem, valamennyien erőt meríthetünk.

Egy rövid, ám igazán groteszk mesét szeretnék most olvasóim elé tárni, amelyet nyugodtan olvashat az is, aki idegenkedik a gyomorforgató részletektől és éjszakai álmát sem kívánja egy vérgőzös korházi ámokfutás díszletei között tölteni.  Ezzel együtt a sztori mégis kitűnően alkalmas a mai magyar egészségügy helyzetének jellemzésére, tragikomikusságának érzékeltetésére.

Néhány évvel ezelőtt történt, egy kellemesnek indult kora őszi nap estéjén. Éppen aktuális különóráim egyikéről tartottam hazafelé, nem sejtve még, hogy hamarosan milyen személyes élményekkel gazdagodva tapasztalhatom meg az egészségügy enyhén szólva is visszás, betegbarátnak távolról sem nevezhető helyzetét. A villamosról leszállva gyors léptekkel igyekeztem megtenni azt a pár perces távot, mely házunk lépcsőházának bejáratától választott el. Sokszor mentem már arra előtte és utána egyaránt, akár becsukott szemmel is meg tudtam volna tenni az utat. Természetesen nem így történt,  mint kiderült, sok esetben még csak szemünk becsukására sincs szükség ahhoz, hogy balesetek adódjanak… Elég egy apróbb figyelmetlenség, vagy a körülmények szerencsétlen összjátéka. Én is valami hasonlónak – vagy saját ügyetlenségemnek?- estem áldozatául. Az aluljáró lépcsőjén felfelé haladva megbotlottam és mivel mindkét kezem tele volt csomagokkal, ezért más lehetőség híján próbáltam térdre érkezni, hogy legalább ne a fejem kerüljön közeli barátságba a kővel. A célt mondhatni tökéletes sikerrel teljesítettem, amikor egy halk nyögés, és egy annál némileg hangosabb puffanás kíséretében földet értem. Becsületemre szóljon, egyetlen csúnya szó sem hagyta el a számat- hogy az önuralom, vagy a meglepődés számlájára írjam ezt, azt immár takarja békés, balladai homály. Egy dologgal nem számoltam viszont a pillanat szent hevében, hogy ezek a lépcsők ergonómiai értelemben a lehető legtökéletesebb fegyverré lettek alakítva. Éles peremükkel való találkozás még egy kókuszdióból is tejet fakasztana, mit tehet akkor a gyarló emberi testtel? Abban a pillanatban némi elhanyagolható fájdalmon kívül mást nem éreztem, így szinte azonnal felálltam, majd ruhámat leporolva, arcomon egy spártai harcos rendíthetetlenségével folytattam utamat hazáig. A lépcsőházban felfelé menet viszont már érezni véltem valami enyhe, melegen csiklandós érzést a lábamon. Ekkor lenézve, a bokám magasságában egy szelíden kanyargó kis vérpatakot láttam. Mivel a fájdalom tényleg nem volt vészes, ezért különösebben nem aggódtam, csak némi felületi sérülésre gyanakodtam. Miután beértem a lakásba és szüleimmel is közöltem a „jó” hírt, ők azonnal meg szerették volna nézni a lábamat.  A nadrágot levéve feltárult a meztelen valóság és immár én is szemügyre vehettem a háborús károkat. Elsőként le kellett valamelyest mosni és megtisztítani a sérülés környékét, ami igen erősen vérzett. Ekkor már láthattuk, hogy sajnos a lépcső a vártnál mélyebb sebet okozott. Az élével szabályosan belevágott a lábamba a térd alatti részen, gyakorlatilag egészen a csontig hatolt. Ekkor már én sem éreztem annyira jól magam, talán a vérveszteség miatt, mindenesetre nem ellenkeztem, amikor lábamat ideiglenesen bekötve szüleim eldöntötték, hogy kocsiba szállva azonnal elmegyünk a hozzánk közel eső Szent János Kórházba, hogy ott egy szakértő orvos lássa el a sebemet.

Szerencsére gyorsan odaértünk és parkolót is viszonylag könnyen találtunk, amiben valószínűleg a korházi parkoló használat arcpirítóan magas ára is szerepet játszhatott. Ezután viszont orvost találni már közel sem volt ilyen könnyű feladat. Egész egyszerűen mintha egy kihalt szellemintézményben jártunk volna – nem beszélve az épület rettenetesen lepusztult állapotáról. A horror filmekben látott „rémkórházak” sokszor barátságosabb és meghittebb látszatot keltenek, mint ez a hely. Nos, minden kezdet nehéz, tartja a mondás, de most sajnos a folytatás sem volt könnyebb. Miután sikerült találnunk egy élő(nek tűnő) dolgozót, aki eligazított minket az egészségügy eme szentélyének kőrengetegében, végül eljutottunk egy orvoshoz. Elmondtuk neki, hogy mi történt velem és szeretnénk, ha megvizsgálná a lábamat. Történetünket unott arccal hallgatta meg, majd végignézve rajtunk flegmán megkérdezte: mégis mit várunk tőle, mit tegyen? Egyszerűen nem is értettem az első pillanatban, hogy mire gondol, mi lehet a probléma? Annyira csak nem lehet bonyolult egy lábsérülés szemrevételezése, vagy esetleg bekötözése. De mint kiderült, tévedtem. A gond pontosan ezzel az utóbbival volt. Kisebb kommunikációs bravúr révén sikerült elérni, hogy kimondja: az általunk felrakott kötést hajlandó levenni és vetni egy pillantást a lábamra, de ennél többet nem tehet az ügy érdekében. Este lévén a nővérek már bezárták a gyógyszeres szekrényeket, amihez neki kulcsa nincs, így sem lefertőtleníteni, sem pedig ismételten bekötözni nem tudja a lábamat, kivéve akkor, ha előrelátóan hoztunk magunkkal ehhez felszerelést. Teljesen ledöbbentünk a hallottaktól. Természetesen nem hoztunk magunkkal sem gézt, sem fertőtlenítőt, de még csak hordozható magán nővérkét sem. Egyszerűen nem is gondolhattunk rá, hogy ide jutottunk; aki ellátást vár egy magyar korházban, annak mintha batyubálba indulna, magának kell gondoskodnia minden szükséges eszközről és feltételről. Az egész eljárásban az volt a legszörnyűbb, hogy közben az orvos végig úgy tekintett ránk, mintha mi tehetnénk az egészről. A tekintetéből sugárzó unott világfájdalom pedig jól mutatta, hogy tőle nem csupán segítséget, de részvétet se várjon az ember. Mivel az idő sürgetett, és amúgy sem lett volna értelme vitába szállni vele, érzékeny búcsút véve egymástól, átmentük a Kútvölgyibe. Ott egy fiatal, nagyon szimpatikus, mosolygós rezidenshez kerültünk, aki azonnal megnézte a lábamat. Csodálkozva kérdezte, hogy sikerült szert tennem erre a szép kis sérülésre, majd azonnal el is látta a sebet. Ennek folyamatán nincs sok mesélnivaló: a sebkörnyék fertőtlenítése, egy kis tetanusz elleni szuri, illetve helyi érzéstelenítés, majd a seb összevarrása következett. Közben végig kedvesen kommunikált velünk és érezni lehetett, hogy őszintén magáénak érzi a gyógyítás szeretetét. Végül mi is sokkal jobb kedvre derülve köszöntünk el tőle és hagytuk el a kórházat. Egy rosszul indult kaland végül normális véget ért.

Azóta is sokat gondolkoztam ezen. Tudom, hogy nem túl rózsás a hazai egészségügy és szereplőinek helyzete, de erről nem mi tehetünk. Nem minket kellene akarniuk büntetni az őket ért vélt, vagy valós sérelmekért. Főleg, hogy ettől az ő helyzetük sem lesz jobb, csak sikerül elérniük, hogy még azok az emberek is elfordulnak tőlük, akik eddig szimpatizáltak velük. Szerencsére ez csak egyetlen eset, egy tragikomikus történés, és nem feltétlenül ez jelenti a könyörtelen napi valóságot, de érdemes elgondolkoznunk rajta, hogy a dolgok jobbá tétele mindig többszereplős játék. Nekünk is illik normálisan, empatikusan viszonyulnunk hozzájuk, de nekik is tisztában kell lenniük vele, hogy kedvesen, egy mosollyal az arcukon számukra is sokkal könnyebb a munka. Az anyagi helyzetük ettől még nem lesz jobb, de mégis sikerült tenniük egy lépést a nyugodtabb, élhetőbb hétköznapok irányába.

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a futball már régóta nem csupán egy sport, vagy a szórakoztatóipar egy különlegesen nagy tömegeket megmozgató válfaja, hanem maga a modern varázslat. Csakugyan a szó nagybetűs értelmében vett varázslat, amely összehozza az embereket – ebben az esetben szó szerint egy közös zászló alá – és segít a közös szurkolás élménye révén kicsit kilépni a mindennapok sivár monotóniájából. A futballt lehet szeretni, lehet utálni, de közömbösnek maradni vele szemben aligha. Legyen bár rajongás tárgya, vagy lesajnált, meg nem értett időtöltés, valószínűleg kevés olyan ember van, akinek az ismerősi körében ne lenne beszéd és vitatéma ez a sport. Napjaink erősen énközpontú,  „mesterségesen individualizált” világában talán pont a sport az, ami segít ismét megteremteni a korábban elveszettnek hitt csoporthoz tartozás érzését. Azt az érzést, melyre hiába is tagadnánk, szinte mindenkinek szüksége van, hiszen mennyivel kellemesebb együtt sírni, együtt nevetni, nem igaz?

Pont ezt az érzést nem élhettük át eddig a hazai futball kapcsán, illetve tévedés, nagyon is átélhettük, de sajnos csak az együtt sírás részét, ugyanis 1986 óta nem sikerült a magyar felnőtt válogatottnak kijutnia egyetlen nemzetközi megmérettetésre sem. Nagyon sokan vagyunk hazánkban olyanok, akik az utolsó, sokat átkozott 86-os VB idején még vagy nem is éltünk, vagy pedig egészen egyszerűen csak túlontúl fiatalok voltunk ahhoz, hogy érdemben soron követhessük az akkori eseményeket. Talán jobban is jártunk, hiszen így nem kellett átélnünk az akkori szurkolók számára olyannyira sokkoló végkifejletet. Hallani persze azóta is rengetegszer hallunk az akkori csapat csúfos kieséséről és se szeri, se száma azoknak az elemzéseknek, melyek megpróbálják az okokat feltárni, de ennél több sajnos nem jutott nekünk ez idáig, csak a múlton való kesergés és a jövőbe vetett (vak)hit. A válogatott ugyan sokszor rendelkezett egy-egy olyan játékossal, akinek tehetsége megfelelő alapot jelenthetett volna egy ütőképes és eredményes társaság kialakításához, és a sorsolás során is sokszor kegyesek voltak hozzánk az égiek, de az eredmények valahogy mégsem jöttek. A magyar szurkolók már szinte egyként szoktak hozzá és azonosultak vele, hogy életritmusunk a négyévenkénti hurráoptimizmus, majd az ezt követő teljes kiábrándultság között hullámzott, és hogy a most majd tényleg megmutathatja a Csapat szlogen erőteljes, teljes médián átívelő hangoztatását követően hamarosan ismét a miért is buktuk el ezt a selejtezőt című keserédes melódia következett. Megszoktuk? Sajnos meg, de fel soha nem adtuk! A remény örökké él tartja a mondás, és ezt nálunk jobban kevesen igazolhatnák. Sokan kint voltak a válogatott meccsein a stadionokban, sokan pedig otthonról, vagy baráti kiskocsmák képernyői előtt közösen szurkolva buzdították a mieinket, remélve, hogy egyszer eljön az a bizonyos nagy nap, amikor a mi szurkolói életünkben első alkalommal lehetünk ott egy nemzetközi megmérettetésen.  

Most már nyugodtan hátradőlhetünk székünkben, arcunkon könnyed, üdvözült mosollyal és tollat ragadva leírhatjuk: megérte a várakozás, a külvilág szemében sokszor oktalannak tetsző lelkesedés és reménykedés, mert végre kijutottunk! A magyar labdarugó válogatott kivívta a 2016-os Európa bajnokságon való szereplés jogát, így pontosan harminc év elteltével ismét nemzetközi tornán drukkolhatunk a Csapatnak. Igen, teljesen megérdemelt a nagybetűs szóhasználat, mint ahogy a kijutás jogosságához sem férhet kétség. Vitatkozhatunk a lebonyolítási rend megváltozásának szerepéről, vagy bármely egyéb a kijutást érintő körülményről, de nem érdemes. Ez a csapat teljesen megérdemelten jutott ki a nyári kontinens tornára. Egy szimpatikus, higgadt és németesen pedáns edző irányításával sztár allűröktől mentes focit játszva, valódi csapatként mutatták meg játékosaink, hogy számíthatunk rájuk, mert szívvel-lélekkel küzdve, ha kell kúszva, mászva, de megalkuvást nem ismerve érik el közös célunkat. Mi szurkolok pedig jogosan örülhetünk, hogy ennyi év után első alkalommal, ismét ilyen élményben lehet részünk. A Fiúk dolga mostantól kezdve nem más, mint hogy az eddigi utat követve ezután is próbálják kihozni magukból a maximumot, remélve, hogy ezzel még akár bravúr eredményeket is elérhetünk. Mi szurkolók pedig örüljünk együtt ennek az elért sikernek és együtt bíztassuk ezt a szerethető Csapatot, a további szép jövő reményében.