mosolygo

Vannak olyan mondatok, amelyeket nem lehet elégszer kimondani. Ezek közé tartozik az is, hogy 44 év után először, ismét kijutott a Magyar labdarugó válogatott az Európa Bajnokságra. Korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy a futball milyen fontos hatással van ma milliók életére, és arról is, hogy csapatunk kijutása mit jelentett azok számára, akiknek életében még sohasem fordult elő hasonló. De mit is jelent ez számunkra valójában? Erről a témáról ugyan könyvnyi terjedelemben is lehetne akár írni, de most elégedjünk meg a blogbejegyzések adta lehetőségekkel és néha talán a tárgyilagosság hideg álcáját ledobva, érzelmeinket is szabadon engedve énekeljük meg ezt a páratlan sikert.

Sokan szerették volna, de szinte senki nem hitt benne igazán a selejtezősorozat kezdete előtt, hogy annyi hiábavaló próbálkozást és megannyi szégyenletes bukást követően ez alkalommal összejön ez az oly régóta várt siker. Évtizedek óta csak a búslakodás, az örök esélylatolgatás és a korábbi kudarcok okainak „szakértő” elemzése jelentette a magyar futball valódi lényegét. A játék maga már szinte másodlagossá lényegült, pedig – bár rengeteget veszített népszerűségéből – még mindig sokan szerették és hittek benne. Rengetegen akadtak viszont olyanok is, akik a fentiek ismeretében a kitartó ábrándozást egyfajta újkori bálványimádásnak, a ráköltött milliókat pedig ablakon kiszórt pénznek tekintették, és az sem segítette helyzetének jobbra fordulását, hogy a terület szakemberei közül sokan mereven elzárkóztak bármiféle mélyrehatóbb változtatásnak még a lehetőségétől is. A futballt körülvevő szakmai közeg és hátterének akár elvi, akár gyakorlati felülvizsgálata óhatatlanul kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel, ezek megválaszolása pedig megingathatta volna a korábban évtizedeken át zavartalanul fennálló status quót. Bármilyen gyenge is volt a hazai futball, ne gondoljuk azt, hogy ez mindenkit hátrányosan érintett. Akadtak szép számmal, akik a zavarosban halászva nagyon is fejedelmi körülményeket tudtak teremteni maguk számára és bár várukat ingatag alapokra építették, tudták jól; amíg nem kezdenek el új időknek, új szelei fújni, addig semmi nem fenyegeti helyzetüket. Pontosan ez volt az oka a kifelé egységesen összezáró, belül viszont hatalmi harcoktól, széthúzástól és kicsinyes érdeksérelmektől terhes szakmai közeg kialakulásának és bebetonozódásának, amely ősellenségként tekintett a szakmai változtatás szándékára és az ennek megtestesítőjének tartott külföldi szakemberekre. Nem kis bátorságra vallott ilyen ellenszél mellett megpróbálni változtatni és új emberekre alapozva lépésről lépésre ugyan, de ráterelni a hazai labdarúgást egy járhatóbb útra, a megújulás útjára. Szakértők biztosan hosszan fogják tudni elemezni ennek a folyamatnak a lépéseit, de én megelégszem a legfontosabb, általam sorsfordítónak tartott események kiemelésével. Dárdai Pál kinevezése volt az a pont, ahol már lehetett sejteni, hogy mélyrehatóbb változások fognak bekövetkezni. Személyében egy olyan fiatal magyar, de a futball egyik szakmai csúcsának tartott német bajnokságban nevelkedett szakember került a válogatott élére, aki jó értelemben vett kívülállóként elhívatottságával a hazai negatív berögződésektől mentesen láthatott neki feladatának.  Ez pedig nem pusztán az Európa Bajnokságra való kijutás esetleges kiharcolása volt, hanem egy ennél is sokkalta fontosabb cél: új alapokra helyezni a futball megítélését és visszaadni az emberek hitét. A feladatát tökéletesen teljesítette.  Megmutatta, hogy igenis lehetséges egy szerethető és korlátait nem feledve, de mégiscsak nyugodtan kijelenthető: eredményes csapatot összeállítani játékosainkból. Munkáját végül nem fejezhette be személyesen klubedzői kötelességei miatt, de utódja a hasonlóan kiváló Bernd Storck sem vallott szégyent szövetségi kapitányként. Szintén a precíz munkát és küzdeni tudást előnyben részesítő német iskolát követve befejezte az elődje által megkezdett munkát és vezérletével bejutott csapatunk az EB 24 fős mezőnyébe. Pont ez a két szakember mutatta meg eredményei révén, hogy bár a siker ebben az esetben is egy nagyon soktényezős egyenlet eredménye, a legfontosabb mégis az, higgyünk magunkban. Merjük elfogadni azt, hogy mi is képesek lehetünk elérni céljainkat, ha igazán hiszünk benne.

Az ellentábor tagjai persze még a kijutás hallatán sem csendesedtek el teljesen. A sikert a körülmények kedvező összjátéka folytán bekövetkezett egyszeri csodának aposztrofálták, csoportbeli reményeinket pedig említésre sem méltónak bélyegezték. Azt hiszem joggal mondhatjuk, hogy a magyar csapat játéka és eredményei igazán csattanós választ adtak ezeknek a kétkedőknek. Nem csupán alárendelt szerepet nem játszottunk eddigi mérkőzéseinken, de az eredményesség mellett sokszor kifejezetten tetszetős játékkal gyűjtögettük pontjainkat. Az ellenfeleink ismeretében sokan a tisztességes helytállással is kiegyeztek volna korábban, szerencsére a Fiúk nem így tettek. Hatalmas küzdeni tudásról tanúbizonyságot téve, szívvel és alázattal kivívták a csodát, elérték a csoportelsőséget. Mindezt egy olyan kvartettben, ahol a selejtező egyik meglepetés csapata Izland, a jó erőkből álló, sokak szerint akár titkos esélyesnek is tekinthető Ausztria, valamint a sztárjátékosokkal teletűzdelt, nem is annyira titkos esélyes Portugália szerepelt.  A csapat azonban nem foglalkozott ezzel. Az örök vesztesek korábban oly sokáig viselt szégyenbélyegét levetve, büszkén felemelt fejjel léptek pályára valamennyi meccsükön és a szív diadalát aratva megmutatták, igenis van helyünk a legjobbak között. A nyolcaddöntőben ellenfelünk Belgium lesz. Az esélyesség terhe az ő vállukat fogja nyomni, mi pedig bizakodjunk abban, hogy a hosszú útra indult legkisebb királyfi(k) lélekmelengető meséje folytatódhat, újabb fejezettel bővítve az eddigi csodát.

Zárszóként mit lehetne még írni ezek után? Talán azt, hogy ez a siker rég nem csupán a futballról szól, hanem megmutatta azt, hogy hittel és kellő elszántsággal szinte bármi elérhető az életben. Ebből azt hiszem, valamennyien erőt meríthetünk.

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a futball már régóta nem csupán egy sport, vagy a szórakoztatóipar egy különlegesen nagy tömegeket megmozgató válfaja, hanem maga a modern varázslat. Csakugyan a szó nagybetűs értelmében vett varázslat, amely összehozza az embereket – ebben az esetben szó szerint egy közös zászló alá – és segít a közös szurkolás élménye révén kicsit kilépni a mindennapok sivár monotóniájából. A futballt lehet szeretni, lehet utálni, de közömbösnek maradni vele szemben aligha. Legyen bár rajongás tárgya, vagy lesajnált, meg nem értett időtöltés, valószínűleg kevés olyan ember van, akinek az ismerősi körében ne lenne beszéd és vitatéma ez a sport. Napjaink erősen énközpontú,  „mesterségesen individualizált” világában talán pont a sport az, ami segít ismét megteremteni a korábban elveszettnek hitt csoporthoz tartozás érzését. Azt az érzést, melyre hiába is tagadnánk, szinte mindenkinek szüksége van, hiszen mennyivel kellemesebb együtt sírni, együtt nevetni, nem igaz?

Pont ezt az érzést nem élhettük át eddig a hazai futball kapcsán, illetve tévedés, nagyon is átélhettük, de sajnos csak az együtt sírás részét, ugyanis 1986 óta nem sikerült a magyar felnőtt válogatottnak kijutnia egyetlen nemzetközi megmérettetésre sem. Nagyon sokan vagyunk hazánkban olyanok, akik az utolsó, sokat átkozott 86-os VB idején még vagy nem is éltünk, vagy pedig egészen egyszerűen csak túlontúl fiatalok voltunk ahhoz, hogy érdemben soron követhessük az akkori eseményeket. Talán jobban is jártunk, hiszen így nem kellett átélnünk az akkori szurkolók számára olyannyira sokkoló végkifejletet. Hallani persze azóta is rengetegszer hallunk az akkori csapat csúfos kieséséről és se szeri, se száma azoknak az elemzéseknek, melyek megpróbálják az okokat feltárni, de ennél több sajnos nem jutott nekünk ez idáig, csak a múlton való kesergés és a jövőbe vetett (vak)hit. A válogatott ugyan sokszor rendelkezett egy-egy olyan játékossal, akinek tehetsége megfelelő alapot jelenthetett volna egy ütőképes és eredményes társaság kialakításához, és a sorsolás során is sokszor kegyesek voltak hozzánk az égiek, de az eredmények valahogy mégsem jöttek. A magyar szurkolók már szinte egyként szoktak hozzá és azonosultak vele, hogy életritmusunk a négyévenkénti hurráoptimizmus, majd az ezt követő teljes kiábrándultság között hullámzott, és hogy a most majd tényleg megmutathatja a Csapat szlogen erőteljes, teljes médián átívelő hangoztatását követően hamarosan ismét a miért is buktuk el ezt a selejtezőt című keserédes melódia következett. Megszoktuk? Sajnos meg, de fel soha nem adtuk! A remény örökké él tartja a mondás, és ezt nálunk jobban kevesen igazolhatnák. Sokan kint voltak a válogatott meccsein a stadionokban, sokan pedig otthonról, vagy baráti kiskocsmák képernyői előtt közösen szurkolva buzdították a mieinket, remélve, hogy egyszer eljön az a bizonyos nagy nap, amikor a mi szurkolói életünkben első alkalommal lehetünk ott egy nemzetközi megmérettetésen.  

Most már nyugodtan hátradőlhetünk székünkben, arcunkon könnyed, üdvözült mosollyal és tollat ragadva leírhatjuk: megérte a várakozás, a külvilág szemében sokszor oktalannak tetsző lelkesedés és reménykedés, mert végre kijutottunk! A magyar labdarugó válogatott kivívta a 2016-os Európa bajnokságon való szereplés jogát, így pontosan harminc év elteltével ismét nemzetközi tornán drukkolhatunk a Csapatnak. Igen, teljesen megérdemelt a nagybetűs szóhasználat, mint ahogy a kijutás jogosságához sem férhet kétség. Vitatkozhatunk a lebonyolítási rend megváltozásának szerepéről, vagy bármely egyéb a kijutást érintő körülményről, de nem érdemes. Ez a csapat teljesen megérdemelten jutott ki a nyári kontinens tornára. Egy szimpatikus, higgadt és németesen pedáns edző irányításával sztár allűröktől mentes focit játszva, valódi csapatként mutatták meg játékosaink, hogy számíthatunk rájuk, mert szívvel-lélekkel küzdve, ha kell kúszva, mászva, de megalkuvást nem ismerve érik el közös célunkat. Mi szurkolok pedig jogosan örülhetünk, hogy ennyi év után első alkalommal, ismét ilyen élményben lehet részünk. A Fiúk dolga mostantól kezdve nem más, mint hogy az eddigi utat követve ezután is próbálják kihozni magukból a maximumot, remélve, hogy ezzel még akár bravúr eredményeket is elérhetünk. Mi szurkolók pedig örüljünk együtt ennek az elért sikernek és együtt bíztassuk ezt a szerethető Csapatot, a további szép jövő reményében.