mosolygo

Azt hiszem bátran kijelenthetem, hogy a futball már régóta nem csupán egy sport, vagy a szórakoztatóipar egy különlegesen nagy tömegeket megmozgató válfaja, hanem maga a modern varázslat. Csakugyan a szó nagybetűs értelmében vett varázslat, amely összehozza az embereket – ebben az esetben szó szerint egy közös zászló alá – és segít a közös szurkolás élménye révén kicsit kilépni a mindennapok sivár monotóniájából. A futballt lehet szeretni, lehet utálni, de közömbösnek maradni vele szemben aligha. Legyen bár rajongás tárgya, vagy lesajnált, meg nem értett időtöltés, valószínűleg kevés olyan ember van, akinek az ismerősi körében ne lenne beszéd és vitatéma ez a sport. Napjaink erősen énközpontú,  „mesterségesen individualizált” világában talán pont a sport az, ami segít ismét megteremteni a korábban elveszettnek hitt csoporthoz tartozás érzését. Azt az érzést, melyre hiába is tagadnánk, szinte mindenkinek szüksége van, hiszen mennyivel kellemesebb együtt sírni, együtt nevetni, nem igaz?

Pont ezt az érzést nem élhettük át eddig a hazai futball kapcsán, illetve tévedés, nagyon is átélhettük, de sajnos csak az együtt sírás részét, ugyanis 1986 óta nem sikerült a magyar felnőtt válogatottnak kijutnia egyetlen nemzetközi megmérettetésre sem. Nagyon sokan vagyunk hazánkban olyanok, akik az utolsó, sokat átkozott 86-os VB idején még vagy nem is éltünk, vagy pedig egészen egyszerűen csak túlontúl fiatalok voltunk ahhoz, hogy érdemben soron követhessük az akkori eseményeket. Talán jobban is jártunk, hiszen így nem kellett átélnünk az akkori szurkolók számára olyannyira sokkoló végkifejletet. Hallani persze azóta is rengetegszer hallunk az akkori csapat csúfos kieséséről és se szeri, se száma azoknak az elemzéseknek, melyek megpróbálják az okokat feltárni, de ennél több sajnos nem jutott nekünk ez idáig, csak a múlton való kesergés és a jövőbe vetett (vak)hit. A válogatott ugyan sokszor rendelkezett egy-egy olyan játékossal, akinek tehetsége megfelelő alapot jelenthetett volna egy ütőképes és eredményes társaság kialakításához, és a sorsolás során is sokszor kegyesek voltak hozzánk az égiek, de az eredmények valahogy mégsem jöttek. A magyar szurkolók már szinte egyként szoktak hozzá és azonosultak vele, hogy életritmusunk a négyévenkénti hurráoptimizmus, majd az ezt követő teljes kiábrándultság között hullámzott, és hogy a most majd tényleg megmutathatja a Csapat szlogen erőteljes, teljes médián átívelő hangoztatását követően hamarosan ismét a miért is buktuk el ezt a selejtezőt című keserédes melódia következett. Megszoktuk? Sajnos meg, de fel soha nem adtuk! A remény örökké él tartja a mondás, és ezt nálunk jobban kevesen igazolhatnák. Sokan kint voltak a válogatott meccsein a stadionokban, sokan pedig otthonról, vagy baráti kiskocsmák képernyői előtt közösen szurkolva buzdították a mieinket, remélve, hogy egyszer eljön az a bizonyos nagy nap, amikor a mi szurkolói életünkben első alkalommal lehetünk ott egy nemzetközi megmérettetésen.  

Most már nyugodtan hátradőlhetünk székünkben, arcunkon könnyed, üdvözült mosollyal és tollat ragadva leírhatjuk: megérte a várakozás, a külvilág szemében sokszor oktalannak tetsző lelkesedés és reménykedés, mert végre kijutottunk! A magyar labdarugó válogatott kivívta a 2016-os Európa bajnokságon való szereplés jogát, így pontosan harminc év elteltével ismét nemzetközi tornán drukkolhatunk a Csapatnak. Igen, teljesen megérdemelt a nagybetűs szóhasználat, mint ahogy a kijutás jogosságához sem férhet kétség. Vitatkozhatunk a lebonyolítási rend megváltozásának szerepéről, vagy bármely egyéb a kijutást érintő körülményről, de nem érdemes. Ez a csapat teljesen megérdemelten jutott ki a nyári kontinens tornára. Egy szimpatikus, higgadt és németesen pedáns edző irányításával sztár allűröktől mentes focit játszva, valódi csapatként mutatták meg játékosaink, hogy számíthatunk rájuk, mert szívvel-lélekkel küzdve, ha kell kúszva, mászva, de megalkuvást nem ismerve érik el közös célunkat. Mi szurkolok pedig jogosan örülhetünk, hogy ennyi év után első alkalommal, ismét ilyen élményben lehet részünk. A Fiúk dolga mostantól kezdve nem más, mint hogy az eddigi utat követve ezután is próbálják kihozni magukból a maximumot, remélve, hogy ezzel még akár bravúr eredményeket is elérhetünk. Mi szurkolók pedig örüljünk együtt ennek az elért sikernek és együtt bíztassuk ezt a szerethető Csapatot, a további szép jövő reményében.