mosolygo

Egy rövid, ám igazán groteszk mesét szeretnék most olvasóim elé tárni, amelyet nyugodtan olvashat az is, aki idegenkedik a gyomorforgató részletektől és éjszakai álmát sem kívánja egy vérgőzös korházi ámokfutás díszletei között tölteni.  Ezzel együtt a sztori mégis kitűnően alkalmas a mai magyar egészségügy helyzetének jellemzésére, tragikomikusságának érzékeltetésére.

Néhány évvel ezelőtt történt, egy kellemesnek indult kora őszi nap estéjén. Éppen aktuális különóráim egyikéről tartottam hazafelé, nem sejtve még, hogy hamarosan milyen személyes élményekkel gazdagodva tapasztalhatom meg az egészségügy enyhén szólva is visszás, betegbarátnak távolról sem nevezhető helyzetét. A villamosról leszállva gyors léptekkel igyekeztem megtenni azt a pár perces távot, mely házunk lépcsőházának bejáratától választott el. Sokszor mentem már arra előtte és utána egyaránt, akár becsukott szemmel is meg tudtam volna tenni az utat. Természetesen nem így történt,  mint kiderült, sok esetben még csak szemünk becsukására sincs szükség ahhoz, hogy balesetek adódjanak… Elég egy apróbb figyelmetlenség, vagy a körülmények szerencsétlen összjátéka. Én is valami hasonlónak – vagy saját ügyetlenségemnek?- estem áldozatául. Az aluljáró lépcsőjén felfelé haladva megbotlottam és mivel mindkét kezem tele volt csomagokkal, ezért más lehetőség híján próbáltam térdre érkezni, hogy legalább ne a fejem kerüljön közeli barátságba a kővel. A célt mondhatni tökéletes sikerrel teljesítettem, amikor egy halk nyögés, és egy annál némileg hangosabb puffanás kíséretében földet értem. Becsületemre szóljon, egyetlen csúnya szó sem hagyta el a számat- hogy az önuralom, vagy a meglepődés számlájára írjam ezt, azt immár takarja békés, balladai homály. Egy dologgal nem számoltam viszont a pillanat szent hevében, hogy ezek a lépcsők ergonómiai értelemben a lehető legtökéletesebb fegyverré lettek alakítva. Éles peremükkel való találkozás még egy kókuszdióból is tejet fakasztana, mit tehet akkor a gyarló emberi testtel? Abban a pillanatban némi elhanyagolható fájdalmon kívül mást nem éreztem, így szinte azonnal felálltam, majd ruhámat leporolva, arcomon egy spártai harcos rendíthetetlenségével folytattam utamat hazáig. A lépcsőházban felfelé menet viszont már érezni véltem valami enyhe, melegen csiklandós érzést a lábamon. Ekkor lenézve, a bokám magasságában egy szelíden kanyargó kis vérpatakot láttam. Mivel a fájdalom tényleg nem volt vészes, ezért különösebben nem aggódtam, csak némi felületi sérülésre gyanakodtam. Miután beértem a lakásba és szüleimmel is közöltem a „jó” hírt, ők azonnal meg szerették volna nézni a lábamat.  A nadrágot levéve feltárult a meztelen valóság és immár én is szemügyre vehettem a háborús károkat. Elsőként le kellett valamelyest mosni és megtisztítani a sérülés környékét, ami igen erősen vérzett. Ekkor már láthattuk, hogy sajnos a lépcső a vártnál mélyebb sebet okozott. Az élével szabályosan belevágott a lábamba a térd alatti részen, gyakorlatilag egészen a csontig hatolt. Ekkor már én sem éreztem annyira jól magam, talán a vérveszteség miatt, mindenesetre nem ellenkeztem, amikor lábamat ideiglenesen bekötve szüleim eldöntötték, hogy kocsiba szállva azonnal elmegyünk a hozzánk közel eső Szent János Kórházba, hogy ott egy szakértő orvos lássa el a sebemet.

Szerencsére gyorsan odaértünk és parkolót is viszonylag könnyen találtunk, amiben valószínűleg a korházi parkoló használat arcpirítóan magas ára is szerepet játszhatott. Ezután viszont orvost találni már közel sem volt ilyen könnyű feladat. Egész egyszerűen mintha egy kihalt szellemintézményben jártunk volna – nem beszélve az épület rettenetesen lepusztult állapotáról. A horror filmekben látott „rémkórházak” sokszor barátságosabb és meghittebb látszatot keltenek, mint ez a hely. Nos, minden kezdet nehéz, tartja a mondás, de most sajnos a folytatás sem volt könnyebb. Miután sikerült találnunk egy élő(nek tűnő) dolgozót, aki eligazított minket az egészségügy eme szentélyének kőrengetegében, végül eljutottunk egy orvoshoz. Elmondtuk neki, hogy mi történt velem és szeretnénk, ha megvizsgálná a lábamat. Történetünket unott arccal hallgatta meg, majd végignézve rajtunk flegmán megkérdezte: mégis mit várunk tőle, mit tegyen? Egyszerűen nem is értettem az első pillanatban, hogy mire gondol, mi lehet a probléma? Annyira csak nem lehet bonyolult egy lábsérülés szemrevételezése, vagy esetleg bekötözése. De mint kiderült, tévedtem. A gond pontosan ezzel az utóbbival volt. Kisebb kommunikációs bravúr révén sikerült elérni, hogy kimondja: az általunk felrakott kötést hajlandó levenni és vetni egy pillantást a lábamra, de ennél többet nem tehet az ügy érdekében. Este lévén a nővérek már bezárták a gyógyszeres szekrényeket, amihez neki kulcsa nincs, így sem lefertőtleníteni, sem pedig ismételten bekötözni nem tudja a lábamat, kivéve akkor, ha előrelátóan hoztunk magunkkal ehhez felszerelést. Teljesen ledöbbentünk a hallottaktól. Természetesen nem hoztunk magunkkal sem gézt, sem fertőtlenítőt, de még csak hordozható magán nővérkét sem. Egyszerűen nem is gondolhattunk rá, hogy ide jutottunk; aki ellátást vár egy magyar korházban, annak mintha batyubálba indulna, magának kell gondoskodnia minden szükséges eszközről és feltételről. Az egész eljárásban az volt a legszörnyűbb, hogy közben az orvos végig úgy tekintett ránk, mintha mi tehetnénk az egészről. A tekintetéből sugárzó unott világfájdalom pedig jól mutatta, hogy tőle nem csupán segítséget, de részvétet se várjon az ember. Mivel az idő sürgetett, és amúgy sem lett volna értelme vitába szállni vele, érzékeny búcsút véve egymástól, átmentük a Kútvölgyibe. Ott egy fiatal, nagyon szimpatikus, mosolygós rezidenshez kerültünk, aki azonnal megnézte a lábamat. Csodálkozva kérdezte, hogy sikerült szert tennem erre a szép kis sérülésre, majd azonnal el is látta a sebet. Ennek folyamatán nincs sok mesélnivaló: a sebkörnyék fertőtlenítése, egy kis tetanusz elleni szuri, illetve helyi érzéstelenítés, majd a seb összevarrása következett. Közben végig kedvesen kommunikált velünk és érezni lehetett, hogy őszintén magáénak érzi a gyógyítás szeretetét. Végül mi is sokkal jobb kedvre derülve köszöntünk el tőle és hagytuk el a kórházat. Egy rosszul indult kaland végül normális véget ért.

Azóta is sokat gondolkoztam ezen. Tudom, hogy nem túl rózsás a hazai egészségügy és szereplőinek helyzete, de erről nem mi tehetünk. Nem minket kellene akarniuk büntetni az őket ért vélt, vagy valós sérelmekért. Főleg, hogy ettől az ő helyzetük sem lesz jobb, csak sikerül elérniük, hogy még azok az emberek is elfordulnak tőlük, akik eddig szimpatizáltak velük. Szerencsére ez csak egyetlen eset, egy tragikomikus történés, és nem feltétlenül ez jelenti a könyörtelen napi valóságot, de érdemes elgondolkoznunk rajta, hogy a dolgok jobbá tétele mindig többszereplős játék. Nekünk is illik normálisan, empatikusan viszonyulnunk hozzájuk, de nekik is tisztában kell lenniük vele, hogy kedvesen, egy mosollyal az arcukon számukra is sokkal könnyebb a munka. Az anyagi helyzetük ettől még nem lesz jobb, de mégis sikerült tenniük egy lépést a nyugodtabb, élhetőbb hétköznapok irányába.