mosolygo

Vannak olyan mondatok, amelyeket nem lehet elégszer kimondani. Ezek közé tartozik az is, hogy 44 év után először, ismét kijutott a Magyar labdarugó válogatott az Európa Bajnokságra. Korábbi bejegyzésemben már írtam arról, hogy a futball milyen fontos hatással van ma milliók életére, és arról is, hogy csapatunk kijutása mit jelentett azok számára, akiknek életében még sohasem fordult elő hasonló. De mit is jelent ez számunkra valójában? Erről a témáról ugyan könyvnyi terjedelemben is lehetne akár írni, de most elégedjünk meg a blogbejegyzések adta lehetőségekkel és néha talán a tárgyilagosság hideg álcáját ledobva, érzelmeinket is szabadon engedve énekeljük meg ezt a páratlan sikert.

Sokan szerették volna, de szinte senki nem hitt benne igazán a selejtezősorozat kezdete előtt, hogy annyi hiábavaló próbálkozást és megannyi szégyenletes bukást követően ez alkalommal összejön ez az oly régóta várt siker. Évtizedek óta csak a búslakodás, az örök esélylatolgatás és a korábbi kudarcok okainak „szakértő” elemzése jelentette a magyar futball valódi lényegét. A játék maga már szinte másodlagossá lényegült, pedig – bár rengeteget veszített népszerűségéből – még mindig sokan szerették és hittek benne. Rengetegen akadtak viszont olyanok is, akik a fentiek ismeretében a kitartó ábrándozást egyfajta újkori bálványimádásnak, a ráköltött milliókat pedig ablakon kiszórt pénznek tekintették, és az sem segítette helyzetének jobbra fordulását, hogy a terület szakemberei közül sokan mereven elzárkóztak bármiféle mélyrehatóbb változtatásnak még a lehetőségétől is. A futballt körülvevő szakmai közeg és hátterének akár elvi, akár gyakorlati felülvizsgálata óhatatlanul kényelmetlen kérdéseket vetett volna fel, ezek megválaszolása pedig megingathatta volna a korábban évtizedeken át zavartalanul fennálló status quót. Bármilyen gyenge is volt a hazai futball, ne gondoljuk azt, hogy ez mindenkit hátrányosan érintett. Akadtak szép számmal, akik a zavarosban halászva nagyon is fejedelmi körülményeket tudtak teremteni maguk számára és bár várukat ingatag alapokra építették, tudták jól; amíg nem kezdenek el új időknek, új szelei fújni, addig semmi nem fenyegeti helyzetüket. Pontosan ez volt az oka a kifelé egységesen összezáró, belül viszont hatalmi harcoktól, széthúzástól és kicsinyes érdeksérelmektől terhes szakmai közeg kialakulásának és bebetonozódásának, amely ősellenségként tekintett a szakmai változtatás szándékára és az ennek megtestesítőjének tartott külföldi szakemberekre. Nem kis bátorságra vallott ilyen ellenszél mellett megpróbálni változtatni és új emberekre alapozva lépésről lépésre ugyan, de ráterelni a hazai labdarúgást egy járhatóbb útra, a megújulás útjára. Szakértők biztosan hosszan fogják tudni elemezni ennek a folyamatnak a lépéseit, de én megelégszem a legfontosabb, általam sorsfordítónak tartott események kiemelésével. Dárdai Pál kinevezése volt az a pont, ahol már lehetett sejteni, hogy mélyrehatóbb változások fognak bekövetkezni. Személyében egy olyan fiatal magyar, de a futball egyik szakmai csúcsának tartott német bajnokságban nevelkedett szakember került a válogatott élére, aki jó értelemben vett kívülállóként elhívatottságával a hazai negatív berögződésektől mentesen láthatott neki feladatának.  Ez pedig nem pusztán az Európa Bajnokságra való kijutás esetleges kiharcolása volt, hanem egy ennél is sokkalta fontosabb cél: új alapokra helyezni a futball megítélését és visszaadni az emberek hitét. A feladatát tökéletesen teljesítette.  Megmutatta, hogy igenis lehetséges egy szerethető és korlátait nem feledve, de mégiscsak nyugodtan kijelenthető: eredményes csapatot összeállítani játékosainkból. Munkáját végül nem fejezhette be személyesen klubedzői kötelességei miatt, de utódja a hasonlóan kiváló Bernd Storck sem vallott szégyent szövetségi kapitányként. Szintén a precíz munkát és küzdeni tudást előnyben részesítő német iskolát követve befejezte az elődje által megkezdett munkát és vezérletével bejutott csapatunk az EB 24 fős mezőnyébe. Pont ez a két szakember mutatta meg eredményei révén, hogy bár a siker ebben az esetben is egy nagyon soktényezős egyenlet eredménye, a legfontosabb mégis az, higgyünk magunkban. Merjük elfogadni azt, hogy mi is képesek lehetünk elérni céljainkat, ha igazán hiszünk benne.

Az ellentábor tagjai persze még a kijutás hallatán sem csendesedtek el teljesen. A sikert a körülmények kedvező összjátéka folytán bekövetkezett egyszeri csodának aposztrofálták, csoportbeli reményeinket pedig említésre sem méltónak bélyegezték. Azt hiszem joggal mondhatjuk, hogy a magyar csapat játéka és eredményei igazán csattanós választ adtak ezeknek a kétkedőknek. Nem csupán alárendelt szerepet nem játszottunk eddigi mérkőzéseinken, de az eredményesség mellett sokszor kifejezetten tetszetős játékkal gyűjtögettük pontjainkat. Az ellenfeleink ismeretében sokan a tisztességes helytállással is kiegyeztek volna korábban, szerencsére a Fiúk nem így tettek. Hatalmas küzdeni tudásról tanúbizonyságot téve, szívvel és alázattal kivívták a csodát, elérték a csoportelsőséget. Mindezt egy olyan kvartettben, ahol a selejtező egyik meglepetés csapata Izland, a jó erőkből álló, sokak szerint akár titkos esélyesnek is tekinthető Ausztria, valamint a sztárjátékosokkal teletűzdelt, nem is annyira titkos esélyes Portugália szerepelt.  A csapat azonban nem foglalkozott ezzel. Az örök vesztesek korábban oly sokáig viselt szégyenbélyegét levetve, büszkén felemelt fejjel léptek pályára valamennyi meccsükön és a szív diadalát aratva megmutatták, igenis van helyünk a legjobbak között. A nyolcaddöntőben ellenfelünk Belgium lesz. Az esélyesség terhe az ő vállukat fogja nyomni, mi pedig bizakodjunk abban, hogy a hosszú útra indult legkisebb királyfi(k) lélekmelengető meséje folytatódhat, újabb fejezettel bővítve az eddigi csodát.

Zárszóként mit lehetne még írni ezek után? Talán azt, hogy ez a siker rég nem csupán a futballról szól, hanem megmutatta azt, hogy hittel és kellő elszántsággal szinte bármi elérhető az életben. Ebből azt hiszem, valamennyien erőt meríthetünk.